Valóság

Nem tudom tovább titkolni, nem maradhat titok, hogy mit érzek.

Veled akarok lenni, jobban mint eddig valaha, mindent feladnék érted. Mindent megtennék, hogy veled lehessek. 

 

Emlékszel hányszor futottunk össze a városban?

Mikor rám köszöntél mosolyogva kezedben az utazótáskával, az én kezemben pedig a barátom,s úgy  mentünk el egymás mellett az úton. Lehajtottam a fejem, mintha szégyellném magam, de te nem ítélkeztél, te csak mosolyogtál és köszöntél. És amikor a buszon lötyögve megláttalak sétálni? Mikor tekintetem követett egészen amíg el nem kanyarodtam, nem tudtam a helyemen ülni nyugton, valami más volt, valamit éreztem. Nem csak egy egyszerű ismerős voltál akivel csak úgy összefut az ember az utcákon. Nem csak egy ismerős voltál aki miatt nem mondtam igazat a saját barátomnak. Utánad mentem, remélvén, hogy még a városban bolyongsz, ahogy mindig is mondtad, - bár lehet, hogy valamelyik kocsmában kellett volna keresselek-, ott voltam, ott sétáltam, és próbáltam mindent úgy alakítani hogy, ha a következő sarkon összefutunk teljesen véletlennek tűnjön. De persze nem futottunk össze, talán te ott voltál egy utcával tovább, de én csak ott vártalak, s helyetted másba futottam, a barátomba. Úgy éreztem akkor, hogy nevetséges vagyok, hogy magam is ugyan úgy csalom, pedig az tettekben nem mutatkozott meg.

És amikor a moziban ültem? Teljesen belefeledkeztem a filmbe, teljesen átéltem azt ami ott történt a vásznon. És akkor bumm! Valaki hív, a kijelzőn egy név villogott csendben, a te neved. Nagyot dobbant a szívem, nem értettem miért, de nem is vehettem fel. Pedig rettentően kíváncsi voltam rá, hogy miért kerestél, talán ha akkor beszélünk más lett volna az ok, mint amit később közöltél velem. Persze remekül tudsz időzíteni ami a keresést illeti. Valahányszor megjelent az a két aprócska szó a kijelzőn, ami a nevedet mutatta, mindig hatalmas ellentmondásokba ütköztem az érzések kapcsán. Mindig amikor szélcsend volt akkor jöttél és támasztottad fel a tornádót.

Na meg persze az is életem egyik legelvetemültebb döntése volt, hogy fölajánlkoztam olyasféle kerítőnek . Te és a barátnőm. Miért tettem vajon? Azt hittem hogy így elfelejtelek? Azt hittem, hogy ha majd mással látlak, akkor biztos leszek abban, hogy semmit sem érzek irántad? Hm? Azt hittem. De magamnak is hazudtam. Mikor utánatok osontam a következő busszal, mikor egy saroknyira álltam tőletek és figyeltem, hogy mit tesztek, akkor már tudnom kellett, hogy mit is érzek. S bár akkor tudtam volna azt is, hogy mit is akarok.

És arra mit felelsz, amikor egy véletlen folytán még is egymásra találtunk és együtt késtük le a buszt?  Oké persze, én totálisan kiakadtam, de még is csak az volt az utolsó busz. És rád néztem és a szemedben messze sehol a félelem vagy akármi ami azt mutatná, hogy egy kicsit is érdekel hogyan jutsz haza, vagy hogyan jutok én haza! Azokban a sötét szemekben, nem láttam benne mást csak valami folyamatos érdeklődést. és amikor magadhoz öleltél, és valamiért még is csak megnyugtatott egy kicsit a rengeteg izgalom közepette.

És amikor a téli fények alatt pár méterenként megálltál velem csókolózni. Felettébb csöpögős dolog volt, hát tudd meg, mégis ezekben a pillanatokban éreztem azt hogy az életem olyan, mintha egy film lenne.

Arról nem is beszélve, amikor először próbáltam megcélozni a billiárd golyót, és hogy te jót mosolyogtál rajtam. Pedig csak miattad tettem, megígértem magamnak, hogy senki mással nem biliárdozom, csak veled, igen azóta, mióta lemondtam az első randit.

Apropó randi, ezek után hogy is ne jutna eszembe az a rengeteg sok séta a városban, mikor találkoztunk. Embert nem láttam annyi helyre menni még, mint amennyit mi tettünk meg egy-egy találkozás alkalmával.

És tudod mi volt a legjobb? Amikor a tó parton, este fagyiztunk. Rémisztően sötét volt, fáradt voltál és én is fizikailag , hát hogy is mondjam nem voltam a toppon. Mégis, annyira jó volt, és ilyen pillanatokban élünk. 

Annyi mindent felhoztam, és annyi mindent felhozhatnék még, de mi értelme volna? Újra átélni nem tudom, csak emlékezni rájuk. És ezek az én kapaszkodóim ilyenkor. Ilyenkor amikor az a gyűlölt távolság elszakít minket egymástól.

És mégis kinek képzeled magad? Mond, ki vagy te? Hogy ilyen sorokat alkottatsz velem? Hogy ennyi mindenre emlékeztetsz és hogy mindenhol ott vagy. Hogy miattad lázasan - és most szó szerint- ilyen értelmetlenségeket írok ide, ahol a kutya se törődik velem. 

Pedig én csak azt akarom, hogy szeress. Mert megmutattad, hogy mennyire tudsz szeretni. Látod mennyi mindenen keresztül mentünk. És most valahogy fordult a kocka. 

Már nem te hajtasz utánam - talán már régtől nem, talán már a kezdetektől sem-, hanem én utánad. Talán nekem fontosabb vagy. Talán az a különbség most köztünk, hogy míg én nem tudok nélküled élni, addig te igen...

Miket írok itt össze vissza. Úgy látszik, hogy gyenge vagyok még. Gyenge ahhoz, hogy elviseljem azt hogy nem lehetsz örökké velem. Még nem tudom rávenni magamat arra, hogy jó képet mutassak annak, hogy nem lehetünk mindig együtt, hogy elfogadjam azt, hogy az élet nem is olyan könnyű, mint a filmekben. 

Hiszen - Ébresztő!- ez nem film, ez itt a valóság...

(És az egészben az a legrosszabb, hogy ezt még csak nem is mutatom feléd. Hogy még csak nem is mondom, vagy ha igen, te nem is kérded. Tudod mit jelent ez? Azt, hogy már megint 'beképzeltem', igen már megint.De mit tegyek? Hogy csináljam, hogy az ilyeneken ne gondolkodjak? Tudod én is nőből volnék, igen, mindent túlbonyolítunk- állítólag-, akkor hogy is ne gondolkodnék ilyeneken, mikor te nem vagy velem és még neked csak eszedbe se jut ilyen egyáltalán... )