Anchora: Blue Bird

Most úgy éreztem írnom kell valamit és ez sikerült alkotnom:

Blue Bird

Nem vagyok százas! Nem is tudom, mit keresek itt!- gondoltam magamban, s mintha a szavakat is hallottam volna, ahogy megtörik a csendet. Leállítottam a motort, lekapcsoltam a reflektort és mély levegőt vettem. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és a szürke csíkos üléshuzatokon túl a fenyves sziluettjét figyeltem.

Tényleg nem vagy normális! – ismételtem önmagam, s most már az arcomat fürkésztem a tükörben. Nem voltam fáradt, frissnek éreztem magam az adrenalintól. Világos barna szemeim érdeklődve csillogtak a sötétbe, arcomról elszántságot lehetett leolvasni. Kiszálltam a kocsiból és becsaptam az ajtót, majd lezártam. A világosszürke Qashqai elhagyatottan állt a park bejárójától úgy húsz méterre. Elindultam az ösvényen. Mögöttem a fenyves halk susogásba kezdett, mintha unszolna előre. Most hogy már nem véd az autó, kicsit megrémülten lépkedek előre és minden egyes centiméterrel, amivel előbbre jutok, felötlik bennem az a gyáva gondolat, hogy még mindig meggondolhatom magam.

Nem, amit meg kell tennem azt meg is teszem, már eldöntöttem! – bizonygatom magam.

Felgyorsítom a lépteim, és így zajosabban csörtetek az avarban. Pár méterre tőlem a park tava mozdulatlanul, tükörként csillog a fényben. A tó partján hatalmas sárga tábla jelzi: A tóban fürdeni hatóságilag tilos! A hold sarlóalakja emlékeztet valami varázslatosságra, valami mesésre. Nem állok meg gyönyörködni, hanem a sziklás oldalhoz kanyarodom. Körbenézek óvatosan, nem –e figyel valaki, majd a szikla felé fordulok, és olyan magasra nyúlok, amennyire csak tudok, megragadom a hideg követ és felhúzom magam rá, majd tovább, míg egészen nem érek fel a tetejébe. Az esti levegő arcomba csap és zászlóként lebegteti a hajam, mely hosszan elnyúlik a levegőben. Mély lélegzetet veszek, és mielőtt elszánnám magam, még a tájat kémlelem. A sötét befedi a területet, a hold kevéske fénye árnyékot vet a dolgokra, amitől még ijesztőbbé válik minden. A tó most szinte alattam terül el, felülete lepelként libben a szél hatására, s egy fekete kis folt jelenik meg majdnem a közepén, egy madárka. Jobbra tőlem hegyek vonulatai váltják egymást, hol kopár csúccsal, hol fáktól és cserjéstől dús növényzettel. Balra a közeli fenyves feketéllik. Ahogy végéhez értem a táj vizslatásának, hirtelen valami félelem fog el, valami hihetetlen idegesség árasztja el a testem, amitől a pulzusom az egekbe szökik. Érzem, hogyan lüktet a torkomban, s ettől megfeszül a testem.

Muszáj megtennem, másként nem derül ki. – gondolom magamban, s egy lépést teszek előre, hogy közelebb legyek a sziklacsúcs széléhez. Apró kis kavicsok válnak le az oromról és szaladnak végig a sziklaoldal mentén, majd hangos puffanással landolnak a földön. Megijedek, de muszáj úrrá lennem a félelmemen. Lehunyom a szemem, próbálok erősen koncentrálni, bár fogalmam sincs, mire kell ilyenkor gondolni. Behajlítom a térdem és ugrásnak feszülök. Aztán ugrok.

A szél süvít a fülemben, ahogy zuhanok le a szikláról egyenesen a tó fölött. Már szinte elképzeltem, hogyan csapódok bele a hűvös vízbe, és hogy fogja megbénítani a testem a hideg, mintha milliónyi kis tűt szurkálnának belém. Aztán egyszer csak abba marad a süvítés és érzem, hogy lelassul a zuhanás. Óvatosan kinyitom a szemem és látom, hogy az eddig elmosódott táj, most festőien részletesen tárul elém. És halk szárnysuhogást hallok, mintha egy sas repkedne. Aztán megérzem. Nem madár röpköd fölöttem, hogy zsákmányként megszerezhessen, hanem én csapkodok. Most már érzem az izmokat, a megnyúló inakat és az egész szárnyat. Majdnem kétszer olyan nagy, mint én. Tetőtől talpig be tudnék vele burkolózni. A tollak lágyan libegnek a levegőben, mintha csak táncot járnának, jobbra-jobbra-balra, majd fordítva. Érzem, ahogy a hajam csapkodja a lapockám tövében csatlakozó szárnyakat. A sötétben a tollak hamuszürkéje szinte egybe olvad az éggel, de még így is csillog a végük, mintha csillámporba dugta volna valaki őket.

Hihetetlen. Ez nem lehet igaz. – gondolom magamban, s észreveszem, hogy kezdek egyre lejjebb ereszkedni, közeledni a tó felszínéhez. Szeretném megérinteni a vizet, bele markolni, hogy aztán szédületes gyorsasággal kicsússzon a kezem közül és lehűtse a hideg a felforrósodott testemet. De félek, hogy nem sikerülne a manőver. Csapok egyet a szárnyammal, mire feljebb kúszok pár centit a levegőben, erőteljesen küszködök, hogy jobbra haladjak tovább, és leereszkedjek a harmattól vizes gyepre. Először kiráz a hideg, majd lúdbőrzöm a nem várt nedvességtől, de örömmel konstatálom, hogy sikeresen landoltam, s most guggolásban a földet bámulom, és megkapaszkodom a csúszós fűben, nehogy eldőljek a súlytól a hátamon. A szárnyam lágyan omlik le mellém, s a harmattól még intenzívebben kezd csillogni. Boldog vagyok, és hihetetlen nyugalom áraszt el és oszlik szét a testemben mindenhol. Lassan állok fel, s próbálom megszokni a hatalmas acélszínű terhet.

Mégis csak nekem volt igazam. – örömködöm magamban, mikor reccsenést hallok nem messze tőlem. Valaki ott áll és engem néz. Ijedtemben remegni kezdek.

Vége mindennek, elfognak majd, és ketrecben mutogatnak mindenkinek.

Szólásra nyitom a szám, de a meleg leheleten kívül semmi nem jön ki rajta. Ismét érzem a szívem dobolását a hasamban, amint felfelé halad és megállapodik a torkom környékén. Erőteljesen lüktet, mintha ki akarnak szakadni. Hátra lépek egyet reflexszerűen, mire a jobb oldali szárnyam végtollaira taposva felsikoltanék, de még idejében elfojtom. Felemelem a sarkam és kihúzom alóla a tollakat. Mind ezt olyan lassan teszem, hogy szinte mozdulatlannak tűnök. Ismét csörtet valaki az avarban, de nem szól, csak lépked előre. Nem durva robogás, lassú óvatos, meg merem azt is kockáztatni, hogy valamilyen kis, apró lépések azok. De megint elönt a páni félelem.

Nincs menekülés innen, nem tudok mit tenni, teljesen ki vagyok szolgáltatva.

Aztán az erdő széléből előbújik valami. A sötétben nehezen kivehető az árnyéka, de azt már látom, hogy nem nagy. Tovább halad előre, de minden lépését megfontoltan teszi. Majd olyan közel merészkedik, hogy a tó másik végében vár és figyel. Megnyugszom. Egy szarvas bújt elő a rengetegből. Agancsa még nem olyan dús és pompázó, mely félelmet csöpögtet az emberekbe, de erőteljes testfelépítésű állat. Sötét szemével engem figyel, mintha félne. Akaratlanul is elmosolyodom, nem tudom miért. A szarvas megfordítja fejét, és most a másik szemével tekint rám, majd közelebb lép a tóhoz. Lehajtja fejét és belenyal a vízbe. Én megmozdulok, mire ő felkapja a fejét. Hátralépek, és ekkor elordítja magát, megfordul, és az erdőbe rohan.

Ideje visszamennem az autóhoz. Összeszedem minden bátorságom, és igyekszem az autó felé sietni. Eszembe se jut, hogy a szárnyam talán túl nagy ahhoz, hogy beférjen a kocsiba, egészen addig, amíg meg nem pillantom az autó ablakán visszatükrözni.

A filmekben mindig bejön. – gondolom és lehunyom a szemem, hogy még jobban tudjak koncentrálni, majd halkan suttogom: Légy láthatatlan! Nem merem kinyitni a szemem, de muszáj. Megkönnyebbülésemre a szárnynak se híre se hamva. Gyorsan kinyitom az ajtót, bevágódom a volán mögé, s gyújtást adok a kocsira, addig gyorsan becsatolom a biztonsági övet. Elfordítom a kulcsot, és a motor hangosan berreg fel. Rükvercbe teszem a váltót, majd kitolatok a kapun. A kerítés mellett hatalmas betűkkel ez áll: Blue Bird Nemzeti Park. Egy pillanatra elmerengek a feliraton, majd elindulok előre. Most már biztos vagyok benne, most már tudom. Angyal vagyok. De vajon jó vagy rossz? Kétségek között hagyom magam mögött a parkot.