Blue Bird

Most úgy éreztem írnom kell valamit és ez sikerült alkotnom:

 

Blue Bird

Nem vagyok százas! Nem is tudom, mit keresek itt!- gondoltam magamban, s mintha a szavakat is hallottam volna, ahogy megtörik a csendet. Leállítottam a motort, lekapcsoltam a reflektort és mély levegőt vettem. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és a szürke csíkos üléshuzatokon túl a fenyves sziluettjét figyeltem.

Tényleg nem vagy normális! – ismételtem önmagam, s most már az arcomat fürkésztem a tükörben. Nem voltam fáradt, frissnek éreztem magam az adrenalintól. Világos barna szemeim érdeklődve csillogtak a sötétbe, arcomról elszántságot lehetett leolvasni. Kiszálltam a kocsiból és becsaptam az ajtót, majd lezártam. A világosszürke Qashqai elhagyatottan állt a park bejárójától úgy húsz méterre. Elindultam az ösvényen. Mögöttem a fenyves halk susogásba kezdett, mintha unszolna előre. Most hogy már nem véd az autó, kicsit megrémülten lépkedek előre és minden egyes centiméterrel, amivel előbbre jutok, felötlik bennem az a gyáva gondolat, hogy még mindig meggondolhatom magam.

Nem, amit meg kell tennem azt meg is teszem, már eldöntöttem! – bizonygatom magam.

Felgyorsítom a lépteim, és így zajosabban csörtetek az avarban. Pár méterre tőlem a park tava mozdulatlanul, tükörként csillog a fényben. A tó partján hatalmas sárga tábla jelzi: A tóban fürdeni hatóságilag tilos! A hold sarlóalakja emlékeztet valami varázslatosságra, valami mesésre. Nem állok meg gyönyörködni, hanem a sziklás oldalhoz kanyarodom. Körbenézek óvatosan, nem –e figyel valaki, majd a szikla felé fordulok, és olyan magasra nyúlok, amennyire csak tudok, megragadom a hideg követ és felhúzom magam rá, majd tovább, míg egészen nem érek fel a tetejébe. Az esti levegő arcomba csap és zászlóként lebegteti a hajam, mely hosszan elnyúlik a levegőben. Mély lélegzetet veszek, és mielőtt elszánnám magam, még a tájat kémlelem. A sötét befedi a területet, a hold kevéske fénye árnyékot vet a dolgokra, amitől még ijesztőbbé válik minden. A tó most szinte alattam terül el, felülete lepelként libben a szél hatására, s egy fekete kis folt jelenik meg majdnem a közepén, egy madárka. Jobbra tőlem hegyek vonulatai váltják egymást, hol kopár csúccsal, hol fáktól és cserjéstől dús növényzettel. Balra a közeli fenyves feketéllik. Ahogy végéhez értem a táj vizslatásának, hirtelen valami félelem fog el, valami hihetetlen idegesség árasztja el a testem, amitől a pulzusom az egekbe szökik. Érzem, hogyan lüktet a torkomban, s ettől megfeszül a testem.

Muszáj megtennem, másként nem derül ki. – gondolom magamban, s egy lépést teszek előre, hogy közelebb legyek a sziklacsúcs széléhez. Apró kis kavicsok válnak le az oromról és szaladnak végig a sziklaoldal mentén, majd hangos puffanással landolnak a földön. Megijedek, de muszáj úrrá lennem a félelmemen. Lehunyom a szemem, próbálok erősen koncentrálni, bár fogalmam sincs, mire kell ilyenkor gondolni. Behajlítom a térdem és ugrásnak feszülök. Aztán ugrok.

A szél süvít a fülemben, ahogy zuhanok le a szikláról egyenesen a tó fölött. Már szinte elképzeltem, hogyan csapódok bele a hűvös vízbe, és hogy fogja megbénítani a testem a hideg, mintha milliónyi kis tűt szurkálnának belém. Aztán egyszer csak abba marad a süvítés és érzem, hogy lelassul a zuhanás. Óvatosan kinyitom a szemem és látom, hogy az eddig elmosódott táj, most festőien részletesen tárul elém. És halk szárnysuhogást hallok, mintha egy sas repkedne. Aztán megérzem. Nem madár röpköd fölöttem, hogy zsákmányként megszerezhessen, hanem én csapkodok. Most már érzem az izmokat, a megnyúló inakat és az egész szárnyat. Majdnem kétszer olyan nagy, mint én. Tetőtől talpig be tudnék vele burkolózni. A tollak lágyan libegnek a levegőben, mintha csak táncot járnának, jobbra-jobbra-balra, majd fordítva. Érzem, ahogy a hajam csapkodja a lapockám tövében csatlakozó szárnyakat. A sötétben a tollak hamuszürkéje szinte egybe olvad az éggel, de még így is csillog a végük, mintha csillámporba dugta volna valaki őket.

Hihetetlen. Ez nem lehet igaz. – gondolom magamban, s észreveszem, hogy kezdek egyre lejjebb ereszkedni, közeledni a tó felszínéhez. Szeretném megérinteni a vizet, bele markolni, hogy aztán szédületes gyorsasággal kicsússzon a kezem közül és lehűtse a hideg a felforrósodott testemet. De félek, hogy nem sikerülne a manőver. Csapok egyet a szárnyammal, mire feljebb kúszok pár centit a levegőben, erőteljesen küszködök, hogy jobbra haladjak tovább, és leereszkedjek a harmattól vizes gyepre. Először kiráz a hideg, majd lúdbőrzöm a nem várt nedvességtől, de örömmel konstatálom, hogy sikeresen landoltam, s most guggolásban a földet bámulom, és megkapaszkodom a csúszós fűben, nehogy eldőljek a súlytól a hátamon. A szárnyam lágyan omlik le mellém, s a harmattól még intenzívebben kezd csillogni. Boldog vagyok, és hihetetlen nyugalom áraszt el és oszlik szét a testemben mindenhol. Lassan állok fel, s próbálom megszokni a hatalmas acélszínű terhet.

Mégis csak nekem volt igazam. – örömködöm magamban, mikor reccsenést hallok nem messze tőlem. Valaki ott áll és engem néz. Ijedtemben remegni kezdek.

Vége mindennek, elfognak majd, és ketrecben mutogatnak mindenkinek.

Szólásra nyitom a szám, de a meleg leheleten kívül semmi nem jön ki rajta. Ismét érzem a szívem dobolását a hasamban, amint felfelé halad és megállapodik a torkom környékén. Erőteljesen lüktet, mintha ki akarnak szakadni. Hátra lépek egyet reflexszerűen, mire a jobb oldali szárnyam végtollaira taposva felsikoltanék, de még idejében elfojtom. Felemelem a sarkam és kihúzom alóla a tollakat. Mind ezt olyan lassan teszem, hogy szinte mozdulatlannak tűnök.  Ismét csörtet valaki az avarban, de nem szól, csak lépked előre. Nem durva robogás, lassú óvatos, meg merem azt is kockáztatni, hogy valamilyen kis, apró lépések azok.  De megint elönt a páni félelem.

Nincs menekülés innen, nem tudok mit tenni, teljesen ki vagyok szolgáltatva.

Aztán az erdő széléből előbújik valami. A sötétben nehezen kivehető az árnyéka, de azt már látom, hogy nem nagy. Tovább halad előre, de minden lépését megfontoltan teszi. Majd olyan közel merészkedik, hogy a tó másik végében vár és figyel. Megnyugszom. Egy szarvas bújt elő a rengetegből. Agancsa még nem olyan dús és pompázó, mely félelmet csöpögtet az emberekbe, de erőteljes testfelépítésű állat. Sötét szemével engem figyel, mintha félne. Akaratlanul is elmosolyodom, nem tudom miért. A szarvas megfordítja fejét, és most a másik szemével tekint rám, majd közelebb lép a tóhoz. Lehajtja fejét és belenyal a vízbe. Én megmozdulok, mire ő felkapja a fejét. Hátralépek, és ekkor elordítja magát, megfordul, és az erdőbe rohan.

Ideje visszamennem az autóhoz. Összeszedem minden bátorságom, és igyekszem az autó felé sietni. Eszembe se jut, hogy a szárnyam talán túl nagy ahhoz, hogy beférjen a kocsiba, egészen addig, amíg meg nem pillantom az autó ablakán visszatükrözni.

A filmekben mindig bejön. – gondolom és lehunyom a szemem, hogy még jobban tudjak koncentrálni, majd halkan suttogom: Légy láthatatlan! Nem merem kinyitni a szemem, de muszáj. Megkönnyebbülésemre a szárnynak se híre se hamva. Gyorsan kinyitom az ajtót, bevágódom a volán mögé, s gyújtást adok a kocsira, addig gyorsan becsatolom a biztonsági övet. Elfordítom a kulcsot, és a motor hangosan berreg fel. Rükvercbe teszem a váltót, majd kitolatok a kapun. A kerítés mellett hatalmas betűkkel ez áll: Blue Bird Nemzeti Park.  Egy pillanatra elmerengek a feliraton, majd elindulok előre. Most már biztos vagyok benne, most már tudom. Angyal vagyok. De vajon jó vagy rossz? Kétségek között hagyom magam mögött a parkot.

 (Ez az én művem, kérek mindenkit, hogy ne lopja el, mert az plágiumnak minősül, ami büntetendő! Köszönöm! )

Kígyót, békát

Nem tudom, hogy hogyan függ össze, vagy hogy mi a csudát teszek, de valahányszor elkezdek írni ide, az elkövetkezendő időkben szinte biztos, hogy esik az eső. Vagy mágus vagyok, vagy csak folyton abban az időben írok, amikor esős az időjárás.

 Persze az eső nem befolyásolja a jó kedvet, csak az éberségünket! Hiába a lankadatlan éberség, előbb utóbb, úgy is az ágyban kötünk ki, és csak akkor jövünk majd rá, amikor félórája fetrengünk a heverőn és idegesítő gondolatok árasztanak el bennünk arról a rengeteg dologról, amit még meg kell tennünk, vagy amit már jó lett volna megtennünk. És az felettébb idegesítő, valóban!

Az elmúlt napjaim gyorsan teltek el, talán azt is mondhatnánk, hogy túl gyorsan. Lett volna mivel foglalkozzak, de olyan súlyos erő húzott vissza, és rettentett el attól, hogy megtegyem, hogy lassan azt hittem már, hogy az életembe kerül, ha még is azt cselekszem amit kellene. Persze, hogy a tanulásra gondolok. Mi másra is. Hiszen az életem nem egy akció sorozat. 

Habár ha az akció szót úgy vesszük, hogy leárazás, akkor akár ez is jellemezhetné, fantasztikus jelzője lehetne a vásárlási szokásaimnak. Az akciók rabja vagyok. Olykor vonzom is a leárazást. Ez remek tulajdonság ilyen időkben, mint amiket most élünk. De nem minden akció valódi akció, mert amire az van írva, hogy mínusz húsz és harminc százalék lehet hogy előtte olyan drága volt, hogy még mínuszban is drágább, mintha eredetileg alap áron vennénk meg. Ez a nyereség, ami lassan sok boltnak csak vágyálma lesz. Most arra célzok, hogy be mentem a városba vásárolni. 

Hát mit ne mondjak egy nem túl 'magyar márkás' boltban is csak úgy tátottam a szám, hogy egy egyszerű felsőért és egy gyönge anyagú nadrágért mennyit el nem kérnek és ezt egy szemrebbenés nélkül teszik, pontosabban se mosollyal se sehogy, egy unalmas, békaképű nő pislog rám és unottan mondja a ruhák árát. Kész rablás, de ami kell az kell.

És ha már az áruknál tartunk, már lassan egy hónapja keresek egy féle színt, egy kéket, vagy türkizt, vagy világoskéket, vagy kékeszöldet... sokan sokfélét mondanak rá, de ilyen körömlakk sehol sincs! Nálunk a városban.

Nincs kék körömlakk, ha van, akkor is szinte fekete sötét, vagy tengerészkék, de világos az luxus. A vicces a dologban az, hogy a legjobb barátném, Dani - igen is van fiú és lány között barátság, ezúton is üzenem neked, hogy puszillak! :D -, szóval hogy Ő vett világoskék színű körömlakkot. Így utólag elgondolva biztos vicces lehetett, amikor kifizetted a pénztárnál azt az egy darab körömlakkot... De hát mint tudjuk nem neked kellett, hanem nekem, aki pedig lány és az egy elfogadott dolog, hogy lányok festik a körmüket, már ha van olyan amivel szeretik festeni - vagy ha nem csináltatják meg műkörömmel. Szó mi szó, van világoskék körömlakkom! 

Van ruhám, van lakkom, a többi nem számít, jöhet a mulatság. Na igen, szeretem az összeröffenős iszogatós dolgokat. Már ha van miről beszélgetni, és tudunk mit inni - vagy miből- és hogy miért is ne tudnánk inni? Mondjuk egy kellemes tavaszi torok fájás képes megakadályozni, hogy mindenféle 'ártó' alkoholt magunkba öntsünk, vagy akár ennivalót - megjegyzem ez a dolgok rosszabbik oldala! De hát hétvége van, félre tesszük a gátlásainkat és felöntünk a garatra - ha eljut odáig a folyadék-, és mi mással lehet még tetőzni ezt a fantasztikus hangulatot, mint hogy pizzázunk. Remekül haladnak a dolgok előre, és a percek tova, csak hogy a 22:40-es korlát hamar sarokba szorít, ergo indulhatunk a buszhoz. A bulizós estének vége. Jöhet a pihenős hétvége.

Egyik legboldogabb dolog az amikor életünkben először- vagy harmadjára-  vezetjük az új autónkat. Mindig csodálattal tölt el a dolog, ha rájövök, hogy felnőttünk. Bár lehet ez a csodálat kicsit félelem is, mert azért még is csak mindenki azt magyarázza, hogy milyen nehéz élni és megélni, meg hát a szülői jó tanácsok még mindig harsognak a fejemben, egy egy félrelépéskor: "Majd ha te dolgozol, és neked kell eltartani..." Nah igen, minden szép és csodás lenne, ha nem lenne olyan drága minden, mondjuk engem az is boldoggá tenne, ha többet kereshetnénk,de hát viszlát amerikai álom...

Lényeg a lényeg, hogy egy kocsira azért sok mindent kell költeni - én már csak tudom, nekem is van, nagyon hasznos kis jármű, főleg esőben, meg ha lekéstük a buszt- de valahol akkor is el kell kezdeni 'felnőni'... kell hogy legyen valami ami jogilag is a mi nevünkön áll, ami a miénk, a tapasztalatokon, a hibáinkon és a kutyánkon kívül.

És ahogy írom ezt a kis monológot, még mindig esik az eső. Az isten szerelmére, hát még meddig!? Persze, nem vagyok vattacukorból, hogy elolvadjak ha kimegyek az esőre, de akkor is, már a második kávémat iszom és az istennek sem akar hatni!

Kellemes lesz akkor a holnapi buszozgatás is ha zuhog majd eső, el ne felejtsem, hogy holnap dupla buszozás lesz, ez a nap fénypontja, de hát HÉTFŐ lesz! Nem is kezdhetnénk jobban a hetet, mint esővel, szaladgálással és persze egy ZH-val. Erről jut eszembe az a sztori a buszról, amikor is ugyan egy nagydarab, kigyúrt, hát hogy is mondjam rocker srác, bomber dzsekiben ( nem is tudom hogy írják), Fila táskával mellém ült a buszon. Nehogy félre értsük a dolgot, én nem bánom hogy ki milyen stílust képvisel... Tehát az ifjú ember egész menetidő alatt szipogott. Na már most én teljesen elmerültem a zenehallgatásban, de azért még is csak sok ami sok, gondoltam megajándékozom egy zsebkendővel az illetőt, látván az összegyűrt papírzsepit a kezében. Kotorászni kezdtem a táskámban tudjátok, női táska- de csak sikerült elővarázsolni a zsebkendős kis csomagot. Felé nyújtottam mire ő meglepetten fogadta el. Manapság nem emberi tulajdonság a kedvesség? vagy mi a csoda van? A folyamat végén én éreztem magam kellemetlenül, hogy segíteni akartam, pedig hát, nem kellene ezen annyira csodálkozni, elvégre nem egy gyors menetre hívtam...

 Szóval buszon utazni jó, nem csak az ordibálós kellemetlenkedők miatt, és a holtrészeg alkoholisták miatt, hanem mert vannak még olyan emberek is, akik fél úton képesek felállítani a helyemről mondván, hogy az ő gyereke le akar ülni.Mindenkinek merem ajánlani aki kicsit is unatkozik, jó móka kibírni az 50 perces utat naponta kétszer is, mindig tart valamilyen meglepetést. Ezúton is kívánok kitartást a buszsofőröknek!

 

S most, hogy ennyit írtam, és az eső még mindig csak ömlik, mintha dézsából öntenék, jobban tenném ha befejezném lassan és a tárgyra térnék, az igazi dolgomhoz vissza.

 Tanulás rulez!

És a mai napi idézet: 

"Vicces dolog felnőni, mert váratlanul tör rá az emberre, egyszer csak azon kapod magad, hogy egy másik ember vagy." - Benjamin Button különös élete

Valóság

Nem tudom tovább titkolni, nem maradhat titok, hogy mit érzek.

Veled akarok lenni, jobban mint eddig valaha, mindent feladnék érted. Mindent megtennék, hogy veled lehessek. 

 

Emlékszel hányszor futottunk össze a városban?

Mikor rám köszöntél mosolyogva kezedben az utazótáskával, az én kezemben pedig a barátom,s úgy  mentünk el egymás mellett az úton. Lehajtottam a fejem, mintha szégyellném magam, de te nem ítélkeztél, te csak mosolyogtál és köszöntél. És amikor a buszon lötyögve megláttalak sétálni? Mikor tekintetem követett egészen amíg el nem kanyarodtam, nem tudtam a helyemen ülni nyugton, valami más volt, valamit éreztem. Nem csak egy egyszerű ismerős voltál akivel csak úgy összefut az ember az utcákon. Nem csak egy ismerős voltál aki miatt nem mondtam igazat a saját barátomnak. Utánad mentem, remélvén, hogy még a városban bolyongsz, ahogy mindig is mondtad, - bár lehet, hogy valamelyik kocsmában kellett volna keresselek-, ott voltam, ott sétáltam, és próbáltam mindent úgy alakítani hogy, ha a következő sarkon összefutunk teljesen véletlennek tűnjön. De persze nem futottunk össze, talán te ott voltál egy utcával tovább, de én csak ott vártalak, s helyetted másba futottam, a barátomba. Úgy éreztem akkor, hogy nevetséges vagyok, hogy magam is ugyan úgy csalom, pedig az tettekben nem mutatkozott meg.

És amikor a moziban ültem? Teljesen belefeledkeztem a filmbe, teljesen átéltem azt ami ott történt a vásznon. És akkor bumm! Valaki hív, a kijelzőn egy név villogott csendben, a te neved. Nagyot dobbant a szívem, nem értettem miért, de nem is vehettem fel. Pedig rettentően kíváncsi voltam rá, hogy miért kerestél, talán ha akkor beszélünk más lett volna az ok, mint amit később közöltél velem. Persze remekül tudsz időzíteni ami a keresést illeti. Valahányszor megjelent az a két aprócska szó a kijelzőn, ami a nevedet mutatta, mindig hatalmas ellentmondásokba ütköztem az érzések kapcsán. Mindig amikor szélcsend volt akkor jöttél és támasztottad fel a tornádót.

Na meg persze az is életem egyik legelvetemültebb döntése volt, hogy fölajánlkoztam olyasféle kerítőnek . Te és a barátnőm. Miért tettem vajon? Azt hittem hogy így elfelejtelek? Azt hittem, hogy ha majd mással látlak, akkor biztos leszek abban, hogy semmit sem érzek irántad? Hm? Azt hittem. De magamnak is hazudtam. Mikor utánatok osontam a következő busszal, mikor egy saroknyira álltam tőletek és figyeltem, hogy mit tesztek, akkor már tudnom kellett, hogy mit is érzek. S bár akkor tudtam volna azt is, hogy mit is akarok.

És arra mit felelsz, amikor egy véletlen folytán még is egymásra találtunk és együtt késtük le a buszt?  Oké persze, én totálisan kiakadtam, de még is csak az volt az utolsó busz. És rád néztem és a szemedben messze sehol a félelem vagy akármi ami azt mutatná, hogy egy kicsit is érdekel hogyan jutsz haza, vagy hogyan jutok én haza! Azokban a sötét szemekben, nem láttam benne mást csak valami folyamatos érdeklődést. és amikor magadhoz öleltél, és valamiért még is csak megnyugtatott egy kicsit a rengeteg izgalom közepette.

És amikor a téli fények alatt pár méterenként megálltál velem csókolózni. Felettébb csöpögős dolog volt, hát tudd meg, mégis ezekben a pillanatokban éreztem azt hogy az életem olyan, mintha egy film lenne.

Arról nem is beszélve, amikor először próbáltam megcélozni a billiárd golyót, és hogy te jót mosolyogtál rajtam. Pedig csak miattad tettem, megígértem magamnak, hogy senki mással nem biliárdozom, csak veled, igen azóta, mióta lemondtam az első randit.

Apropó randi, ezek után hogy is ne jutna eszembe az a rengeteg sok séta a városban, mikor találkoztunk. Embert nem láttam annyi helyre menni még, mint amennyit mi tettünk meg egy-egy találkozás alkalmával.

És tudod mi volt a legjobb? Amikor a tó parton, este fagyiztunk. Rémisztően sötét volt, fáradt voltál és én is fizikailag , hát hogy is mondjam nem voltam a toppon. Mégis, annyira jó volt, és ilyen pillanatokban élünk. 

Annyi mindent felhoztam, és annyi mindent felhozhatnék még, de mi értelme volna? Újra átélni nem tudom, csak emlékezni rájuk. És ezek az én kapaszkodóim ilyenkor. Ilyenkor amikor az a gyűlölt távolság elszakít minket egymástól.

És mégis kinek képzeled magad? Mond, ki vagy te? Hogy ilyen sorokat alkottatsz velem? Hogy ennyi mindenre emlékeztetsz és hogy mindenhol ott vagy. Hogy miattad lázasan - és most szó szerint- ilyen értelmetlenségeket írok ide, ahol a kutya se törődik velem. 

Pedig én csak azt akarom, hogy szeress. Mert megmutattad, hogy mennyire tudsz szeretni. Látod mennyi mindenen keresztül mentünk. És most valahogy fordult a kocka. 

Már nem te hajtasz utánam - talán már régtől nem, talán már a kezdetektől sem-, hanem én utánad. Talán nekem fontosabb vagy. Talán az a különbség most köztünk, hogy míg én nem tudok nélküled élni, addig te igen...

Miket írok itt össze vissza. Úgy látszik, hogy gyenge vagyok még. Gyenge ahhoz, hogy elviseljem azt hogy nem lehetsz örökké velem. Még nem tudom rávenni magamat arra, hogy jó képet mutassak annak, hogy nem lehetünk mindig együtt, hogy elfogadjam azt, hogy az élet nem is olyan könnyű, mint a filmekben. 

Hiszen - Ébresztő!- ez nem film, ez itt a valóság...

(És az egészben az a legrosszabb, hogy ezt még csak nem is mutatom feléd. Hogy még csak nem is mondom, vagy ha igen, te nem is kérded. Tudod mit jelent ez? Azt, hogy már megint 'beképzeltem', igen már megint.De mit tegyek? Hogy csináljam, hogy az ilyeneken ne gondolkodjak? Tudod én is nőből volnék, igen, mindent túlbonyolítunk- állítólag-, akkor hogy is ne gondolkodnék ilyeneken, mikor te nem vagy velem és még neked csak eszedbe se jut ilyen egyáltalán... )

Álomfogó

Szép jó reggelt!?

Ma úgy ébredtem, hogy a barátom megcsal. Ismerem az illetőt, valamilyen formában még hozzá is kapcsolom, nem is tudom, hogy jogosan-e, de ez azért még is csak sok volt. De miért beszélek én egy ilyen emberrel? És miért hallgatom szótlanul, hogy azt meséli, hogy a barátom nem hívja őt. És hogyan fogom kérdőre vonni életem szerelmét afelől, hogy tudom hogy félre lép és azt is hogy kivel? És akkor felébredtem. 

Annyira valóságosnak tűnt az álom, hogy ébren még mindig azon töprengek, hogy miért is van ez és hogy hogy fogjuk megbeszélni. Persze igazából nincs is mit, maximum azt hogy az újdonsült autójával hogy csalt meg, de az őrültség lenne ugyebár... nem tudom hogy köze volt-e az álomhoz annak, hogy már egy ideje csak az autó a legfőbb mozgatórugója a dolgainak, persze nem lehetek önző, sem szeretet hiányos... vagy mégis?

Mindegy, igyekszem feldolgozni az "álmottakat"... És várom, hogy a nap további eseményei kevésbé csalódást okozó legyen...

 És hamarosan be kell szerezzek egy álomfogót, úgy vélem...

"Előfordul néha, hogy olyan elevenen élünk át mindent az álom és a valóság határán, hogy nem is tudjuk eldönteni, mi történik velünk.

Murakami Haruki"

Semmilyen szél...

Gondoltam felújítom a blogot, kicsit másmilyen lett. :)

A jelen állás szerint pont olyan amilyen kell hogy legyen ha a barátunk hajós... vagy is az lesz, hamarosan.

És rohamosan közeledik az az idő.

Minden hajós barátnőnek üzenem, hogy kitartás :)

Mindenki ezt mondogatta nekem is, illetve, hogy még mindig... :D Bárcsak olyan egyszerű volna, na de persze nem mindenki érti meg, hogy az egyébként rengeteg közös idő után, most lesz egy olyan időszak ( és kitudja milyen hosszú), amikor is külön leszünk.

Nem is tudom, hogy miért kezdem el azt a blogot megint. Talán mert van amikor jól esik kiírni a nap eseményeit, meg mert jó lekövetni, hogy mikor mi történt.

Persze az is megesik, ha rossz kedvem lesz nem is magyarul írok, csak azért, mert nem is olyan jól megy az angol...

Igen egész jól el vagyok itt magamnak, ahelyett, hogy tanulnék a vizsgákra, nah de van még egy apró időm rá. :)

Különben az elmúlt napokban rettenetesen hideg volt :O Olyannyira, hogy havas eső áztatta az udvarokat. Még a kiscicabajszán is hó pihent, mikor berohant a melegre, amint kinyitottuk az ajtót. ( Igen erről eszembe jut a Whiskas reklám cicója...)

Gondoltam, hogy írhatnék valami okosságokat is ide, mintha egy idézet gyűjtemény lenne... :D

Így akkor a mai ez lenne:

“Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)