Nedves nap köszöntött, az egri városlakókra. A madarak halkan csipogtak a vizes fák ágain. Hangjukban ott volt a remény, a tavasz reménye, hogy mihamarabb eljön és végre meleg lesz. Az eső áztatni kezdte a hetekkel korábban lehullott fehér csapadékot. Az utak kásásak, latyakosak voltak. A kollégium udvarán diákok álltak készen, hogy elkezdődjön ez a fantasztikusnak ígérkező nap. Idegesen morogtak egymásnak, holmi dolgozatokról, meg az esőről. De ez a gyereksereg csak hamar elillant, mire a harangok a nyolcat ütöttek.Köztudott volt, hogy a városban megannyi templom van különböző korokból, s ha ezek rázendíttettek egy-egy időpontban hangosan osont végig a dallam az utak mentén. Ahogy a helyi járat mennyisége csökkent, a város is csendesedni kezdett. Persze nem azt mondom, hogy nesztelen volt, mint holdfényes éjszakákon ez lenni szokott, csak valahogy a reggeli nyüzsgés, sietség ködbe veszett. Egyedül csak én voltam az a valaki, aki nem sietett sehova, aki mélabúsan bámultam a kinti világot, meleg, jól ismert szobámból a kollégiumban. Csak a portás jött fel egyszer még nézni, hogy tényleg itt vagyok-e vagy sem, aztán többet egy hangot sem hallottam. Még csak egy fél óra telt el, hogy a többiek teljesen kiürítették a helyet, máris unatkozni kezdtem. Nem valami kellemes dolog, ha az ember beteg hét közben, s csütörtökig van igazolása, holott pénteken lesznek a dolgozatok és nem mehet haza. A másik szomorúbb tény, illetve a másik dolog, amitől igazán rosszkedvű voltam, az az volt, hogy a barátom szintén beteg volt, csak ő meg otthon és nem tudtam beszélni vele. Hát igen a kollégiumok átka.
Szinte észre sem vettem, a nagy olvasásban, máris eltelt az a fél óra, s a harangok játékára ocsúdtam fel. De ez olyan másnak tűnt, mint az eddigi. Olyan vészjóslóan csengett vissza. De meg voltam győződve róla, hogy ez csak a könyv hatása, amit olvastam. Általában nem szeretem az ijesztő dolgokat, mint könyveket vagy filmeket, de ezt a könyvet ajánlották, miszerint valóban izgalmas lesz.
A sok hülyeség után, amivel a fejemet tömtem eddig, a mosdóba indultam. Nyűgös voltam, és idegesített, hogy a szobákban nincs külön mosdó, a zuhanyzók és wc-k a folyosó végén ácsorogtak. Belebújtam világos mamuszomba, aminek az oldala már megint sötétedni kezdett a rettenetes kosztól, amitől a folytonos sepréssel sem tudtunk megszabadulni. Elcsoszogtam az ajtóig, majd erőt vettem magamon, és mint, aki frissen ébredt, kihúztam magam, s így indultam el a kb 10 méterrel arrébb lévő helyiség felé. Kicsit furcsa volt, hogy sehol egy árva lélek, mindenen csend honolt. Azon tűnődtem, hogy vajon a takarítónők hol járnak, mert ilyenkor mindig elvégezték a dolgukat, de most egyáltalán nem hallottam semmi zajt beszűrődi a folyosókról. Gondolkodásom közben odaértem a mellékhelyiség ajtajához. A zárak nem a legtökéletesebbek voltak, folyton kinyíltak. Így csak belöktem. Kifelé menet, megálltam kezet mosni – mert a szobákban ugyan van mosdó, de a szappanunk épp elfogyott-, s valami neszezésre lettem figyelmes. Halkan elzártam az időközben kinyitott csapot, melyből a szűk nyomás miatt épphogy csordogált a víz, s olyan léptekkel, mint aki lopni indul, megindultam a szobám felé. Az agyam kattogni kezdett, hogy vajon mi lehetett az a furcsa zaj, mint mikor valaki megnyitja a zuhanyt, de a vízcseppek kopogása nem hallatszott. Remek, a könyv megtette a hatását! – gondoltam magamban, s ahogy elhaladtam a zuhanyzók mellett az egyik ajtaját tárva-nyitva találtam. Ahogyan az ablakot is, kíváncsiságom nem hagyott alább, így muszáj volt bemennem és megnéznem – a biztonság kedvéért – hogy nincs e valami furcsa kidobva az ablakon. A párkányon vízcseppek ültek, de ez ilyen esős időben nem volt szokatlan, ami inkább az volt, hogy belül az ablak alatt is vizes volt. Értetlenkedve néztem a falra,s próbáltam valami kevésbé ijesztő dologra gondolni, egyszer csak az ajtó halk nyikorgással megindult, a szívbaj jött rám, mikor meghallottam. Ideges lettem, hogy minek izgatom magam ilyen teljeséggel abszurd dolgokon, és visszaindultam a szobámba, ahogy a zuhanyzókból kijöttem a tükrös folyosó még így is világosban is félelmetessé kezdett válni. A folyosóra nyíló ajtó előtt, megálltam, hogy az utolsó tükörben megnézzem magam, s hogy megállapítsam tényleg eléggé maszlagul néztem ki. Ahogy kinyitottam az ajtót, hirtelen ott állt valaki. Rövidet sikoltottam, s éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Az a valaki, akitől a frászt kaptam, egy közepes magas, aszott bőrű nő volt, egy vödörrel a kezében, amiben valami sötét anyag pihent. Az öregasszony, rám nézett, szeme bogárfekete volt, s csillogott, csak úgy, mint ősz hajszálai. Nem tudtam mi volt, olyan ijesztő benne első látásra, de ahogy végig mértem, nyugodni kezdett a szívverésem.
Nem tudom mit vártam, hogy valami hidegvérű gyilkos lesz a zuhanyzóban, vöröslő szemekkel. Gondolkodtam, immáron a szobámban, bár a néni eléggé furcsa volt, és nem láttam itt még takarítónak, de meg voltam győződve arról, hogy ha valaki hát ő biztosan nem úgy festett, mint egy kegyetlen sorozatgyilkos.
Az viszont, hogy ő itt van egyáltalán nem nyugtatott meg, hiszen a takarítónők nem szoktak egyedül járni. És az a szörnyű színű folyadék a vödörben. Kezdtem beparázni, mivel a filmekben is így szokott lenni. Eldöntöttem, hogy lemegyek egy kávéra, s közben jól körbe szaglászok, hogy hátha találok valami különös dolgot. Felvettem a cipőm, vettem egy nagy levegőt, kifújtam és elindultam. Lebaktattam a másodikról, s a földszinten levő automata géphez mentem. „Hosszú kávé, tejjel és cukorral.” – mondtam, majd megnyomtam a gombot. A gép hangos zakatolással dolgozni kezdett, s pillanatok alatt ott csüngött a kávés poharam a kiadó részénél.
Aprókat kortyolgatva elindultam kifelé, hogy szemügyre vegyem a portásfülkét. Ahogy az ajtó elé értem, balra pillantottam az említett helyiség felé. Villámcsapásként ért az amit láttam, a kávés poharat a földre ejtetem,a forró folyadék fele az üveg ajtón landolt, én padig berohantam a fülkébe. A portás üveges szemmel meredt felém, s barna ingén sötét folt éktelenkedett, nyakából lassan bugyogott ki a vér. Rettentően meg voltam rémülve. Takarítók sehol, diákok sehol, portás már sehol, csak én, meg az a furcsa öregasszony. Vajon mit akarhat? És velem miért nem végzett a fürdőszobában? Belém nyilat, hogy a fürdőszobában az ablak alatt vizes volt. Ott hagytam a portás holttestét, s elindultam vissza a második emeletre, remélve hogy útközben nem találkozok a fekete szemű öregasszonnyal. Berontottam a fürdőszoba ajtaján, s odarohantam az immáron sötét cseppekkel díszített ablakhoz, kinéztem rajta s, több méterrel lejjebb apró cafatokkal vöröslött a hó. Elindultam lefelé ismét, hogy kimenjek a kollégiumból, de a földszinti ajtó zárva volt,és minden olyan hely, ahol esetleg kimehettem volna. Bepánikoltam, és felszaladtam a szobám felé. De a szinten ott volt az öregasszony, a vödörrel, és felém kúszott. Úgy tűnt, hogy megbolondultam, hiszen az emberek nem tudnak a föld felett siklani, de ő igen. Ebből következett,a következő gondolatom, miszerint ő nem ember. Nem tudtam mitévő legyek, csak ott álltam és nem tudtam semmit sem tenni. Az öregasszony egyre közelebb jött,elhajította a vödröt, majd elkapta a torkomat. Aszott kezén a megaludt vér feketéllett, körmei sárgák voltak, s a bőre úgy tapadt a csontokra, mint egy fólia. Orromat megtöltötte a büdös, kénes szag. Viszont a szorítása, olyan erős volt, hogy fulladozni kezdtem. Hirtelen eszembe jutott a kis kereszt az arany nyakláncomon, amit mindig viseltem, megpróbáltam a keze alatt elővenni, s mikor sikerült, az öregasszony ordítva hátrálni kezdett. Feltápászkodtam, és farkasszemet néztünk. Az éj-fekete szeme hirtelen vörösesre váltott, s én megijedtem, a szobám ott volt, pár méterrel arrébb. Elkezdtem futni oda, majd a szekrényből remegő kézzel előkotortam egy fehér gyertyát, amit anyumnak vettem, most már csak az öngyújtó kellett a kabátzsebemből. De a kabát az ajtó mögött volt. S ekkor megjelent az öregasszony.
Az ajtó mellett levő mosdó szélén, ott pihentek az elmosott evő eszközök, egy kiskanál, egy villa és két éles kés. Remegni kezdtem, mikor az egyik kés, aminek hegyes vége volt, emelkedni kezdett. Az öregasszony szeme még mindig vörösesen csillogott, s a kés felém tartott. Nem tudtam menekülni sehova sem. S mikor a kés már csak pár centire volt tőlem, lehajoltam és elkezdtem teljes erőmből futni az ajtóhoz, kirántottam az öngyújtót, és meggyújtottam a gyertyát, amit a tükör elé akartam rakni, mikor a tükör darabokra tört, s éreztem, ahogy szilánkok fúródnak belém. Az összetört tükör darabjai lelökték a mosdó feletti polcon levő sótartós dobozt. A kiömlött só, fele az öregasszonyra ment, s hirtelen sikoly ütötte meg a fülem, s az öregasszony teste füstölni kezdett.A kés halk puffanással ért földet. Belemarkoltam a maradék sóba, ami kiömlött a földre, s rádobtam a füstölgő testre. Pár pillanat alatt hamu lett belőle. Most vettem észre csak, hogy mennyire fáj a fejem, és arcom a rám pattant szilánkoktól.
Mikor végre feleszméltem rendesen, felhívtam a rendőrséget. Az igazat persze nem mondhattam el, csak olyat, amitől nem néznek őrültnek. Így a körözés, egy nem létező, aszott bőrű öregasszonyra eléggé valószínű, hogy felesleges volt. Sosem fogom elfelejteni az aznap látottakat. Eddig nem hittem a szellemekben, de ez minden bizonnyal az volt, és nem tudom, hogy minek köszönhetem a szerencsémet, de hálás vagyok érte, akárkinek, vagy akárminek is az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése