Ábrándképeim a tegnap után
És akkor beléptünk a hatalmas, nagy gonddal kifaragott fa ajtókon. Hárman háromfelé indultunk. A csillogóra feltörölt padlón a tökéletes képmásunkat pillanthattuk meg. Egy férfi pingvinszerelésben, mogorva arccal odaballagott hozzánk, és szó nélkül előre kezdett tuszkolni minket. Ami egyből feltűnt, hogy itt minden ajtó és nyílás mérete kétszer meghallatta az átlagosakét. A sötét cappuccino színű csillogó csempével kirakott folyosót egy világos szoba, lágy tengerkék színű falakkal felvértezve követte. A szoba közepén egy hatalmas üvegasztal, több milliót érő evőeszközökkel megrakva. Az egyik sarokban egy derék magasságig érő kék virágos antik váza díszelgett. Az első gondolat, ami átfutott a fejemben az volt, hogy még véletlenül sem kellene semmihez sem hozzáérni. Miközben a gyönyörűbbnél gyönyörűbb szobákat róttuk, felmerült bennem a kérdés, hogy miért pont mi hárman kellünk, de a kérdésre a választ nem leltem meg.
Egy idő után, az egyik szobának a baloldali sarkában, egy kis kocka méretű pamlagon feküdtünk, egy kisebb párnacsata után. Hanyag mozdulatokat téve, magyarázott nekünk. Én mellette ültem, míg a harmadik társ egy puffon pihent meg. Az egyik mályvaszínű, kockás díszpárnát szorongatva feküdt szétterülve. Arca olyan volt, mintha egész életében alig aludt volna pár órát, a fiatal kora ellenére arcáról sugárzott a megfáradtság és az élet figyelmen kívül hagyása volt a fő életcélja, ahogyan ő mesélte. Egyszer csak ismét ott termett a komornyikszerű zord öregúr, és felszólított minket, hogy igazítsuk meg az ülőalkalmatosságot és, hogy nem otthon vagyunk, viselkednünk kellene. Ő hanyag mozdulattal, megfordult, jelét adva, hogy nem érdekli, hol van, és hogy hogyan kellene viselkednie. Én felpattantam és igazítgatni kezdtem az ágytakarót. Már régóta ismertük egymást, és azóta barátok is voltunk, de sosem tudtam olyan lenni, amilyen ő. Igazából ezért csodáltam is sokszor, hogy mennyire nyugodtan viselkedik egyes helyzetekben, bár sokszor meg voltam győződve, hogy igen nagyon felbosszantja az embereket, ezzel a nemtörődöm, hanyag stílusával. most sem tudtam olyan lenni, mint ő. Ez a dolog a szófogadással, a véremben van. Sosem tudok igazán nyugodt, vagy hanyag lenni, ez szinte a legnehezebb dolog a világon, amit sosem tudnék száz százalékig jól csinálni, ellentétben az összes többi dologgal. Nem rég jöttem csak rá, hogy teljes mértékben maximalistának születni, nevelődni nem éppen olyan kellemes dolog. De térjünk vissza.
Az Úriembernek szüksége lenne egy leckére a helyes viselkedésről. ilyet nem engedhet meg magának Fiatalember!- s az öreg arcizmai megrándultak, ahogy ismét rászólt. A hangja fenyegetőbben csenget, mint egy gyilkosé, s a szemével villámokat szórt. Az egész olyan volt, mintha valaki halálos bűnt követett volna el. De lehet, hogy ez annak számít egy multimilliomos házában. A hideg futkosott a hátamon, s a szívem gyorsabban dobogott, mint ahogy a reggeli futás után szokott. A másik barátom, aki szintén fiú volt, elmosolygott. Az ő mellkasára pillantva nem találtam zihálóan dobogó szívmozgást. Az arca is a higgadtságáról adott tanúbizonyságot. Lehet, hogy ez a dolog, a fiúkra jellemző, ő is nyugodt volt és ráadásul mosolygott is. Csak én vagyok ilyen "nebáncsvirág", vagy hasonlók, de sebaj.
Minden ember szeretné egyszer kipróbálni, hogy milyen az az érzés, amikor repül. A komornyikos incidens után végre megtörtént az, amiért itt voltunk. Az urat vagy úrnőt, aki kiválasztott nem láttuk, de ezt valahogy gondoltam. A színes, metál csillogású, hatalmas léggömbök már ott vártak bennünket az almazöld gyepen. a nap úgy csillogott, mintha a legszebb korát élné meg. sugarai hosszan nyúltak el, mikor egy aprócska felhő előmerészkedett, de csak hamar odébb állt. Nyugtalan voltam, s lélegzetem is olykor kihagyott. Nem voltam biztos benne, hogy akarom. A többiek biztatóan mosolyogtak hol rám, hol a levegővel töltött lufikra. Szeretem a természet színeit, a lágy, felhő nem zavarta ég kéket, a tavaszi friss fűzöldet, az aranyló nap sárgát és a rózsa vöröset. A léggömbök ezen árnyalati játszadoztak, s ez kissé nyugtatólag hatott rám. A következő emlékem, ami fontossága lévén egészen tisztán él bennem, az volt, hogy együtt repülünk. Repültünk, de még hogyan! Távol mindentől, elfelejtettem minden gondot, nem tartoztam sehova, ahova nem akartam, magam voltam a saját felettesem, én parancsoltam magamnak, s csak bámultam az eddig oly hatalmas világot hangya méretében. A szerteágazó százévesnél is öregebb fák akkorák voltak, mint az ujjam. Üde zöld dombok és völgyek hullámoztak, ahogy elhaladtunk felettük. S a természet csodálata után Rá figyeltem. Most is hanyagul nézett körül, de szemében valami másként csillogott, mikor találkozott az enyémmel. Én felnéztem a léggömbök sokaságára, majd ismét rá, és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak. Még sohasem éreztem ilyet, a magasban voltunk, és repültünk, a szabadak voltunk!...és együtt. Ezen elgondolkodtam. Annyi év együtt lét után, a barátságból valami más lett. Tetszett, hogy olyan nyugodt mindig, hogy nem zavartatja magát. Azt hiszem, én már rég többet érzek iránta, mint barátság. De nem kellene elrontani ezt a boldog időt. Hiszen mikor lesz még egy ilyen lehetőség? Szerintem soha. Boldogok voltunk, olyan teljességgel boldogok, és akkor az egyszer én sem törődtem semmivel. Csak csüngtünk a szivárványszínű léggömb forgatag alatt és szálltunk. Istenem milyen jó volt, milyen felhőtlenül boldog voltam, és nem csak a szabadság miatt, hanem mert rájöttem végre valamire Velünk kapcsolatban…
